Van a barátság... Két, vagy akár több ember kapcsolata, olykor mélyebb, olykor felszínesebb, inkább haveri. De az örökös kérdés: létezhet-e barátság nő és férfi között. Igen, létezhet olyan kapcsolat nő és férfi között, ami kizárólag a szavakban, gondolatok cseréjében nyilvánul meg, és ez mindkettőjüknek bőven elég. Egyik sem akar a másiktól többet, mint lelkileg, szellemileg épülni, eltölteni néhány kellemes percet, órát. Hiszem, hogy létezik ilyen barátság. Egyetlen kivétel van csupán. Egyetlen eset, egyetlen találkozás, egyetlen helyzet cáfolhatja meg ezt. Létezik olyan érzés, amely kizár mindenféle barátságot nő és férfi között. Ezért van, hogy nő és férfi soha nem lehet barátja a másiknak. Annak a bizonyosnak. Mindenki másnak igen, de annak az egynek soha. Sem találkozásuk előtt, sem elválásuk után. Mert őket egy egészen más érzelem köti össze. Amiben esetlen minden baráti közeledés. Ami sokkal, sokkal mélyebb minden más emberi érzésnél, így a barátságnál is. Mélyebb, egyedibb, megismételhetetlen. Ez nagyon hamar kiderül. Két szempár összevillanásából, egy mosolyból, egy rövid beszélgetésből. Hamar eldől. És kettejük között már soha nem lehet baráti érzés. Aki ezt mondja, hazudik. Önmagának, és a másiknak. Mert nem létezik ilyen barátság.

'sosem fogod megérteni, hogy miért fáj ennyire nekem ,mert nem te vagy az, aki sír ,nem te vagy az, akit magára hagytak ,nem te vagy az, aki túlságosan szeretett ,nem te vagy az, aki olyan emberhez ragaszkodik ,aki már elhagyta..'

köszönöm, hogy elhitetted velem, hogy bármit csinálok, jól csinálom. köszönöm, hogy megtanítottál emberül élni és másokat megbecsülni. köszönöm, hogy mindig átsegítettél az élet nehéz időszakain. köszönöm, hogy megtanítottál nézni és figyelni, gondolkozni, kérdezni és felelni. köszönöm, hogy akkor, amikor a világ összeesküdött ellenem, te sugárzó mosolyt küldtél felém és bátorítottál, erőt adtál. köszönöm, hogy gyengéimet, hibáimat mindig diszkréten kezelted. köszönöm, hogy felismerted a pillanatot, amikor már egyedül is elboldogultam a világgal és elengedted a kezem, de sohasem hagytál magamra teljesen. állandóan keményen dolgoztál, hogy mindenem meglegyen és mindig biztattál, hogy csak így tovább és én büszkén hirdettem: anyu mondta. tudom, hogy nem választhattam meg, hogy te legyél az édesanyám, de ha lehetne, akkor is téged választanálak. ♥

tudod, a kislányok még hisznek a szép szavakban és a szívecskékben amiket facebookon és msnen küldenek nekik, aztán egyszer csak rájönnek, hogy azok csak szavak és zárójelbe tett "L" betűk..

ez majdnem szerelem volt..


az ilyen 'majdnem'-dolgoktól ennyire vacak az életem..

A „sajnálom” nem tesz jóvá semmit. Bánni fogsz még mindent. Hiányozni fogok.

de aztán újra ott állsz előttem mosolyogva és édesen. mégis bocsáss meg kérlek, de nem tudok többé várni rád..

Elegáns esküvőről álmodtam,családdal, barátokkal.
Megkérdeztem, ő milyet szeretne,
azt mondta olyat, ami által
a felesége leszek.

A legjobb barátok örökre a szívben maradnak, bármi is történik ott lesznek benn..

ha egy picit is érdekelnélek, nem hagynál elveszni.

Vettem egy mély levegőt, és meghoztam életem legnehezebb döntését..

"Annyira féltem, hogy az érintései csak tovább mélyítik a sebeimet. De amikor vele voltam, a fájdalom egy csapásra elmúlt. Mintha csak gyengéden átölelt volna a szívével. Vele boldognak éreztem magam."

Fuck you!!:S

mosolyogjak miközben belül szétmar a fájdalom?!

"Szédítő szemei voltak, akár a tenger hullámai, az ember minden vágya, hogy belevesse magát, aztán vagy a habok hátára kél, és elúszik a végtelenbe, vagy a mélybe ragadja az örvény, és vége!"

A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát.

Eddig a pillanatig emberek milliói adták már fel. Nem bosszankodnak, nem sírnak, nem csinálnak semmit, csak várják, hogy teljen az idő. Elvesztették a reagálás képességét. Te viszont szomorú vagy. Ez azt jelzi, hogy még él a lelked.

Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van - de nem vesszük észre.

A világ már csak ilyen különös hely. És kemény. És néha balszerencsés."

"Nem az arcod tetszik,hanem a kifejezés,ami rajta ül.Nem a hangod,hanem amit mondasz. Nem az,ahogy kinézel ebben a testben,hanem az,amit teszel vele.Te vagy gyönyörű."

de ha rákérdezne, én még mindig szó nélkül igent mondanék..

Sok mindent éreztem. Sokszor fáztam. Már nem tudok fázni, nem tudok érezni. Sokat sírtam, ma már sírni sem tudok.

Akkoriban úgy éreztem, képtelen lennék újra szeretni bárkit is, de mindennél jobban akartam, hogy engem szeressenek.

rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad .. '

" Mert ahogy Én, Te is képtelen vagy elmondani ki vagy... Te is inkább elmeséled az életed egész történetét ahelyett, hogy kibukna belőled az a néhány véresen igaz szó,ami ott lakik lelked mélyén - mint egy föltárt mellkasban a dobogó szív - és megmutatnád végre, hogy valóban ki vagy, mi fáj neked, és hol tartasz a sorsoddal..."

Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.

"Alaposan téved, aki azt hiszi, hogy meg tud lenni önmagában is, hogy nincs szüksége senkire, de még nagyobbat téved az, aki úgy gondolja, hogy őnélküle nem lehetnek meg a többiek."

"Az emberek sokszor vannak egyedül. Aki meg más mint a többi, az még többet."

Te (...) magamra hagysz, én pedig örökre ott maradok. Jövő tavasszal majd megint arra vágysz, hogy itt legyek veled ebben a házban. És ha visszaemlékezel erre a napra, rájössz, hogy boldog voltál.

Az élet szakadatlan küzdelem. Délelőtt az éhséggel, délután az álmossággal.

Amikor találkozol végre álmaid férfijával, egy pasival, aki túl jónak tűnik, hogy igaz legyen, egyszercsak rájössz, hogy tényleg túl jó, hogy igaz legyen. Aztán arra ébredsz, hogy nyomorult vagy és magányos, és hát, lássuk be, többnyire részeg.

Lehet, hogy kívülről nyugodtnak tűnök, de magamban már háromszor kinyírtalak!

Már nem nevettem. Álltam dermedten, és most fogtam föl, mit is mondtam. Nincs ítélet napja, nincs végső magyarázat, nincs fényes pillanat. Az ablakhoz rohantam, félrecsaptam a vastag üvegtáblát és felbámultam a csillagokra. De nem bírtam látni őket. Nem bírtam elviselni az ürességet, a csendet, azt, hogy egyszerűen nincsen válasz ...

Az életben néha előfordul, hogy beleesünk egy-egy gödörbe, amiből nem tudunk egyedül kimászni. Erre vannak a barátok meg a család. Hogy segítsenek. De csak akkor tudnak segíteni, ha szólsz nekik, hogy ott ülsz a gödör alján.