мץ ๓є๓σяเαℓ ♥

Mindenre van egy dal, ahogyan a világon mindenre van egy könyv.

Én nem hiszek semmit, amit nem látok, nem hallok, nem szaglok, nem ízlelek, nem tapintok. Irigylem önt, és mindenkit, aki végighiszi a hiszekegyet. Nekem a világ olyan üres! Engem nem lelkesít semmi, nekem nem szép semmi. Ha valamit szépnek érzek, a következő percben elemezem, felbontom, agyongondolom.

Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána a kezed.

Ha süt a nap, hagyd ott a házat.
Táncolj át a réten,
Ülj le a patak mellett,
És élvezd, hogy létezel.
A víz csobogása felkapja félelmeidet,
És a végtelen tengerig sodorja.

Helytelen állapot az olyan, mely napról napra újabb bosszúságot okoz.

Aki elhiszi, hogy tönkrement, az tönkre is megy. Aki elhatározta, hogy nem tud más lenni, azt elpusztítják a szürke hétköznapok.

Mire való ez az egész élet, ha nem arra, hogy az ember jól érezze magát?

Nem vagyok kíváncsi a hétköznapokra, az élet ünnepeit keresem. S hogy mik ezek? Azok a felfénylő pillanatok, amelyek valódi barátságokról szólnak, vagy egy nap, amikor valamit megtanulsz még a világról, ráismersz valamire, ami szép. Azt szoktam szépnek nevezni, amiből feltárul a dolgok belső igazsága. Vonatkozik ez egy könyvre vagy filmre, zeneműre, emberre, egy mozdulatra - s nem több, mint egy pillanat. De hogy sok ünnepnap lehessen az életemben, ahhoz sokat kell tenni, és nagyon kell figyelni.

Azon tűnődöm, hogy milyen rengeteg időt töltünk el azzal, hogy apró dolgok miatt aggódunk.

Bármennyi dolgod legyen is, mindig legyen időd, hogy csendben leülj, és elnézd, hogyan billeg a szélben a falevél.

Egy éjjel a Hold így szólt hozzám: "Ha mindig csak sírsz miatta, akkor miért nem hagyod el?" Megálltam egy pillanatra, majd a Holdra néztem & azt mondtam: "Te elhagynád valaha a saját eged?"

Valahogy csak lesz. Úgy még sohase volt, hogy valahogy ne lett volna. *kedvenc*

A gyáva nap mint nap meghal, a bátor csak egyszer

'az élet a legértékesebb dolog a világon. és még a sarokba szorított patkány is harcol érte. hogy megtarthassa...'

 Helyből megfordulnál, ha tudnád mi jár a fejembe…

Folyamatosan eltöprengek, hogy van-e értelme. Csak gondolkodok, mást nem teszek, de az a baj mindig oda jutok, hogy szeretem. Miért? Bárcsak tudnám... Eddig jobban akartalak szeretni, mint most. Most nem akarlak, nem csak azért, mert nem érdemled meg, hanem mert belepusztulok, hogy nem tudok másra nézni. Hiába nézek rá akárkire, nem látok benne semmit, nem érzem, hogy meg kéne szereznem, hogy kell. De ha rád nézek, akkor meglátom a mindent. Annyira nem érdemled meg pedig...annyira de annyira meg kéne, hogy vesselek. De közben meg annyira imádlak, megőrülök érted. Még ha meg csalsz is megbocsájtom, mert olyan hülye vagyok, hogy nem tudok nélküled élni. De ha tudnék se akarnék..mert mindenhogy szeretlek, bármit teszel bármit mondasz, mindenképp oda vagyok érted.

Ami a legjobban fáj, azt sohasem érted. Csak állsz, tehetetlenül a romok fölött, ami megmaradt az álmokból, és nem érted. Nem érted, miért fáj ennyire, nem érted, miért hull a könnyed, nem érted, miért. Most szakadj meg szív, mosd el a fájdalmat! 

"Az embernek eljön az a pont az életében, amikor rájön, mindent, amit addig hitt, csak belenevelték. Ritka az, aki tudja, ki ő valójában."

Először nagyon féltem a haláltól, gyáva voltam, és csak magamra gondoltam. Most látom, milyen önző voltam. A szörnyű abban, hogy így halok meg, nem az, hogy nem leszek, hanem az, hogy nem látom őket többé; nem mondhatom meg, hogy nem tekintettem őket levegőnek; nem mondhatom meg nekik, hogy tudtam az áldozataikról, melyekkel boldogabbá tették az életemet, tudtam mindarról, amit értem tettek, és hogy mennyivel jobban szerettem őket, mint ahogy valaha is mutattam. Ezeket soha nem mondtam el nekik. Nem mondunk ilyeneket, amikor fiatalok vagyunk, és előttünk az élet… attól félünk, hogy szentimentálisan és ostobán hangzik. De annyira más, amikor meg kell halni… Bárcsak amíg lehetett, beszéltem volna, szeretném, ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem vagy mondtam. Bárcsak el lehetne mondani, hogy sohasem akartam igazán megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem őket, mint ahogy mutattam.

Meghalni valaki után akit szeretünk az könnyű. Tovább élni érte és tovább örülni helyette is-az nehéz.

Nincs kegyetlenebb sors annál, mint amikor az ember rövid időre elnyeri, amire a leghőbben áhítozik, majd azonnal megfosztják tőle.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki mellettem ült a tóparton, végignézve, ahogy letörik a szárnyam és belehalok…

"Már semmi más nem akarok lenni, mint aki vagyok. De kicsoda-micsoda vagyok hát? A válaszom: végösszege vagyok mindannak, ami előttem történt, mindannak, ami voltam, amit láttam, amit tettem,  és mindannak, amit velem tettek. Mindenki és minden vagyok, akinek és aminek létét a világban befolyásolta az én létem. És mindaz én leszek a halálom után is, ami másként történt volna, ha én nem vagyok."

Emlékek...ennyi ami maradt nekem belőled...de az emlékek nem ölelnek meg ha szomorú vagyok.

Sehol egy kis szín, a nevetés hangját csak messziről hallom. De jobb ez így. Mert ha színeket nem is, de az emberek lelkét már tisztán látom. Nem olyan szép, mint a mesékben.

Néha át kell gázoljak az embereken ahhoz, hogy ne engem tapossanak el.

Az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet. És attól szar, hogy meg is történik.

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszithetlek,
S arra, hogy nem elég ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet Veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó a hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni,
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszoritott száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk!