мץ ๓є๓σяเαℓ ♥

de ha rákérdezne, én még mindig szó nélkül igent mondanék..

Sok mindent éreztem. Sokszor fáztam. Már nem tudok fázni, nem tudok érezni. Sokat sírtam, ma már sírni sem tudok.

Akkoriban úgy éreztem, képtelen lennék újra szeretni bárkit is, de mindennél jobban akartam, hogy engem szeressenek.

rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad .. '

" Mert ahogy Én, Te is képtelen vagy elmondani ki vagy... Te is inkább elmeséled az életed egész történetét ahelyett, hogy kibukna belőled az a néhány véresen igaz szó,ami ott lakik lelked mélyén - mint egy föltárt mellkasban a dobogó szív - és megmutatnád végre, hogy valóban ki vagy, mi fáj neked, és hol tartasz a sorsoddal..."

Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.

"Alaposan téved, aki azt hiszi, hogy meg tud lenni önmagában is, hogy nincs szüksége senkire, de még nagyobbat téved az, aki úgy gondolja, hogy őnélküle nem lehetnek meg a többiek."

"Az emberek sokszor vannak egyedül. Aki meg más mint a többi, az még többet."

Te (...) magamra hagysz, én pedig örökre ott maradok. Jövő tavasszal majd megint arra vágysz, hogy itt legyek veled ebben a házban. És ha visszaemlékezel erre a napra, rájössz, hogy boldog voltál.

Az élet szakadatlan küzdelem. Délelőtt az éhséggel, délután az álmossággal.

Amikor találkozol végre álmaid férfijával, egy pasival, aki túl jónak tűnik, hogy igaz legyen, egyszercsak rájössz, hogy tényleg túl jó, hogy igaz legyen. Aztán arra ébredsz, hogy nyomorult vagy és magányos, és hát, lássuk be, többnyire részeg.

Lehet, hogy kívülről nyugodtnak tűnök, de magamban már háromszor kinyírtalak!

Már nem nevettem. Álltam dermedten, és most fogtam föl, mit is mondtam. Nincs ítélet napja, nincs végső magyarázat, nincs fényes pillanat. Az ablakhoz rohantam, félrecsaptam a vastag üvegtáblát és felbámultam a csillagokra. De nem bírtam látni őket. Nem bírtam elviselni az ürességet, a csendet, azt, hogy egyszerűen nincsen válasz ...

Az életben néha előfordul, hogy beleesünk egy-egy gödörbe, amiből nem tudunk egyedül kimászni. Erre vannak a barátok meg a család. Hogy segítsenek. De csak akkor tudnak segíteni, ha szólsz nekik, hogy ott ülsz a gödör alján.