"...és elég, ha tudom: a plüssmaci sosem hagy el."

A lány, aki sebezhetetlennek tűnt, megtört. A lány, aki annyira erősnek látszott, összeomlott. A lány, aki mindig nevetett, most zokogott; aki sosem hagyta abba a próbálkozást, most végleg feladta.. 

Ne könnyű életért imádkozz, hanem azért, hogy erősebb legyél
        (John F. Kennedy)

Az erőmből csak annyira tellett, hogy kicsit csendesítsem a zokogásomat - de csak visszatartani bírtam, abbahagyni nem. A könnyeim továbbra is ömlöttek. Hiába kerestem, sehol nem találtam a lelkemben azt a csapot, amivel szabályozhatnám az áradásukat

"ha az út,amelyen jársz,állandóan fájdalmat okoz neked,akkor az nem a te utad."

Olyan gyönyörű napnak indult! De akkor jött a szél, és megváltoztatott mindent, és nem csak a házakat és kerteket, megváltoztak az emberek is. Míg a vihar tombolt, mindegyikük tanult valamit barátságról, megbocsátásról és megváltásról, és volt, aki a legkeményebb leckét tanulta meg: hogy az élet mindig törékeny, és nagyon gyakran igazságtalan.

Lesznek nagyszerû és rossz pillanataid. Remélem, te tele leszel jóval. Remélem, látsz majd olyanokat, amin ledöbbensz. Remélem, érzel olyat, amit addig még sosem éreztél. Remélem, találkozol emberekkel, akik másként látják a világot. Remélem, olyan életed lesz, amire majd büszke lehetsz. De ha mégsem, remélem, lesz erõd, hogy újra elkezdd.

Gondoltál már arra, hogy lehet csak álmodjuk az életet...?
- Kizárt, hogy ennyi fájdalmat álmodna az ember...

Ahogy lassan felnövünk,megtanuljuk,hogy az az ember is (akitől nem is várjuk) okozhat csalódást. Összetörik majd a szíved, talán több,mint egyszer..és napról-napra nehezebb lesz. Te is összetöröd majd másokét,szóval emlékezz majd, hogy neked milyen érzés volt! Harcolni fogsz a legjobb barátaid ellen..sőt,előfordulhat, hogy beléjük is szeretsz. Az új szerelmed vádolod majd egy régi hibái miatt. Sírsz majd,mert az idő túl gyorsan telik,és elveszítesz valakit,aki közel állt hozzád.Épp ezért készíts túl sok fényképet, nevess túl sokat és szeress úgy,mintha sosem bántottak volna: mert minden 60 másodperc,amit szomorúan töltesz,az egy perc boldogság..amit már sosem kapsz vissza!

Tisztán emlékszem minden apró pillanatra, minden emlékre, mozdulatára, mosolyára. Naponta felidézem újra és újra. Mert engem már csak ez éltet. Ez ad erőt, hogy a hiányát elviseljem.

"Sohasem énekeltem neked hideg téli estéken. Nem dúdoltam a füledbe halk, összefüggéstelen dallamokat. Becéző, gyengéd dallamokat. Nem énekeltem előtted, és nem is táncoltam. Féltem, hogy megremegne a hangom, és te nem értenéd meg, amiről a dal szól. Féltem, hogy megremegne a térdem, és te nem látnád meg bennem a tündért. Csak egy fáradt, gyönge embert."

Mosolygott...

Kénytelen volt beismerni, annak is megszakadhat a szíve, aki mosolyog.

“Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet.

Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.”

- Szóval - mondta a nő -, eljössz?...
A férfi hallgatott. Kesztyűjét húzogatta, s ezt mondta lesütött szemekkel:
- Hallottam egyszer egy mesét. Természetesen kínai mese volt. Így szólt: egy távoli tartományban élt egy férfi és egy asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érezték, hangot, üzenetet hallottak, parancsot kaptak: ezért felkeltek nyughelyükről, mint az alvajárók, elindultak egymás felé, elhagyták otthonukat férjüket és feleségüket, elhagytak mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az élet sötét erdejében, s boldogak és egyek lehessenek. Így vándoroltak, igézetben egymás felé. Pusztaságokon haladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak választotta ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé, a parancs értelmében, csukott szemekkel, boldog és néma mosollyal. De a patakon keskeny palló vezetett át, oly keskeny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig a törékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján, szemközt egymással, vágyódva és mosolyogva, s tétováztak, melyik induljon el a másik felé először?... Akkor a nő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: "No, jere már!" A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt nézte, az égre nézett, aztán csendesen megfordult, s visszament életébe, családjához, és ott élt tovább, némán és csodálkozással a szívében. Tudniillik a nő idő előtt szólt. És egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, kérés és felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.
- Igen - mondta a nő, és szeme megtelt könnyekkel. - Szóval, eljössz?...
- Jó lenne - mondta udvariasan a férfi, begombolta kesztyűjét, s kalapját kereste. - Sajnos, délután tárgyalásaim vannak. Ezen a héten egyáltalán kissé sok a dolgom.

Miért követsz, te mocskos bánat, miért lépsz be előttem a szobába, miért fekszel be előttem az ágyba, ahol az öröm vagy a nyugalom várna nélküled, miért érzem nyomodat minden tárgyon, melyet megérintek, minden poháron, melyből inni akarok, minden szájon, amely fölé hajolok? Nem ápollak bánat, nem melengetlek, nem ünneplem árnyaidat. Ordítva tagadlak, kiabálva követelem az önfeledt és könnyű örömet, nem cifrázlak szép, nemes szavakkal, nem hiszem, hogy te vagy az igazság. Csak azt tudom, hogy vagy. Utállak.

Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem.
Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy  a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

Van egyfajta ember, aki csak a szájával nevet. Olyanok, mint a hűdöttek; mint akik süketek, vagy a szaglásuk nem működik. Tréfálkozol jelenlétükben, az élet valamilyen torz vagy mulatságos helyzetében elmondod véleményed, s megdöbbenéssel kell észlelned, hogy nem érti és nem hallja egészen pontosan azt, ami a kis, alkalmi történetben fonákul mulatságos: nevet, de csak a szájával nevet. Szíve és értelme nem látta át a helyzet mélyen fonák nevetségességét. Udvariasan nevet, fogait vicsorítja. De a szíve soha nem nevet. Ezek a komor vigyorgók tudnak félelmesek lenni. Ne tréfálj velük. Mikor az életre mutatsz, válaszuk annyi, hogy kimutatják agyarukat.

Vajon hogy kell feladni egy érzést? Egyszerűen csak döntsem el, hogy feladom, és eszerint viselkedjek és közben mondjak ellent a szívemnek és sodródjak tőle egyre és egyre távolabb? Akkor talán egy nap elfelejtem igéző barna szemének melegségét, kellemes hangját, édes mosolyát? Vajon eljön az idő, mikor mind eltűnik belőlem és a szívemből a fájdalom? Minden nyom nélkül, mintha soha nem is lett volna semmi.

Lehet, hogy csak egy vidéki lány vagyok, akinek nincsenek érdekes történetei, s akiből hiányzik a nagyvárosi nők csillogása.., de a vidéki élet - ha nem is lesz elegánsabb és műveltebb tőle az ember - megtanítja, hogyan kell meghallani és megérteni, mit súg a szívünk...

A vidámságom csupán álca. A mosolyaimat csupán az arcizmaimnak köszönhetem, de maga is tudja, hogy legbelül sírok.

Ezernyi oldalt is tele tudnék írni, hogy elmondjam az érzéseim, de akkor sem értenéd, úgyhogy inkább szó nélkül megyek most el, csak egy apró hangot hagyva magam mögött...ahogy a szívem a földre zuhan és összetörik.

Azt hiszem az első kérdés, amit meg kell válaszolnom magamnak, hogy képes vagyok-e tenni a boldogságért, hogy képes vagyok-e szeretni még. Mert szeretni nehéz. Ha szeretsz, az nem jelenti azt, hogy téged is szeretnek, pedig szeretve lenni jó és még jobb, ha ezt a tudomásunkra is hozzák. Eltelhetnek évek úgy, hogy becsapod az agyad, de attól még nem lesz igaz, amit hiszel. Az első dolog, amit megtanultam, hogy nem az az igazán fontos, hogy mekkorát tud kérdezni az ész, hanem az, hogy milyen nagyot tud felelni a szív. Tud akkorát, hogy saját magad is megdöbbensz rajta...

Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velük. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.

Esőzuhatag...csodálatos...1 perc alatt el lehet ázni benne, mintha az ég is helyettem sírna..

Tudod mit jelent élni, nevetni és olykor szomorkodni? Mosolyogni annyira, hogy sírni kelljen, tombolni, táncolni egy éjszakán át, a barátaidat megvigasztalni, másokat mosolyra deríteni, emlékezni és felejteni, pénzt adni és kuporgatni, reménykedni és álmodozni, tanulni és tanítani, makacsnak lenni és könyörögni, változni és változtatni, érezni az ízeket, látni fényeket és hallani a hangokat, valóra váltani az álmaidat és olyankor elviselni, ha nem válik valóra mindezeket úgy tenni, hogy önmagad vagy minden egyes pillanatban, mert nem tudhatjuk melyik lesz az utolsó...

"...egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és önfeláldozás között.....és megtanulod hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal...és kezded megérteni hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó....és hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyerek kétségbeesésével....és belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd,mert a holnap talaja túl ingatag ehhez...egy idő után kitapasztalod, hogy a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.....műveld hát saját kertecskédet,magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked...és megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz....hogy valóban erős vagy....és valóban értékes...."

Már nem tudom,mit érzek, félek, hogy az lesz mint régen..♥

Egyetlen oka van annak, hogy az emberek szorosan ragaszkodnak az emlékeikhez: az emlék az egyetlen dolog ami nem változik, mikor minden más igen...

Nemvagyok tökéletes lány. A hajam nem áll mindig jól és gyakran elbukom.
Ügyetlen vagyok és néha összetörik a szívem. Van, hogy veszekszem a
barátaimmal és vannak napok, amikor semmi se sikerül. De ha jobban
belegondolok és egyet hátra lépek, akkor úgy érzem, hogy ez a különleges
 élet a valóság és lehet, de csak lehet, hogy szeretek tökéletlen lenni!

anya azt mondta nem vagyok hozzád elég érett...hogy korábban megbántottalak. hogy te szerettél és én ezt nem értékeltem és játszottam veled. hogy te még a csillagokat is lehoztad volna nekem de nekem ez sem volt elég. majd egy nap...pofára estem.elszakadtál tőlem. többet nem kellettem neked.majd egy idő után..megtört a jég. találkoztunk és én belédszerettem. a mosolyodba. a gyönyörű szemeidbe. elvarázsoltál. nem értem ez miért nem ment elsőre..most..ülök a szobámban és nézem ahogy esik a hó. látom a csillagokat az egén. látom ahogy a gyergyák égnek a szobámban. látom az öcsémet aki boldogan játszik a hóban. és látom magamat...egyedül vagyok. valami vagy inkább valaki hiányzik a képből. és ez nem más mint te. a kép akkor teljes ha te is ittvagy velem. átölelsz ha fázom. vígasztalsz ha sírok. és velem nevetsz ha boldog vagyok. igen. te vagy a mindenem. kár hogy erre csak most jöttem rá...ha előbb felfogom mit veszítek el talán ma nem hiányozna egy darab a képből...

"Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled leszek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon... mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az én leheletem lesz az, s ha hûs szellő legyezi lüktető halántékod, az én lelkem lesz az."
Sullivan Ballou

"Egyik helyen nyílnak a virágok, másik helyen havas a táj. Egyik ember örül az életének, a másiknak fáj. Úgy élj, mintha mindig tartana az élet, mindig legyen álmod és reményed."

"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani."

Volt egyszer egy herceg és egy hercegnő. A hercegnő elveszítette a hercegét,mielőtt elmondhatta volna, hogy milyen fontos neki és hogy ő jelenti neki a világot. Ha szerelmes vagy, mondd ki, ne titkold, ne szégyelld,mert lehet, hogy mire összeszednéd a bátorságod,addigra akinek mondanád, nem hallja már.♥

"Gondolom sokunknak ismerős az érzés, amikor fáj belül... valahol a mellkasnál... Talán ez lenne a lélek, vagy valami ilyesmi. Vagy erre mondják azt, mintha megszakadna a szívem. Amikor rájössz, hogy az örökre nem is olyan hosszú idő, amikor fel kell fognod, hogy egyszerűen túlléptek rajtad, és már nem is tudsz sírni, csak nézel ki a fejedből. Mit lehet ilyenkor tenni? Egy idézet jut erről eszembe: "Nincs rettenetesebb érzés, mint elválni, örökre elszakadni attól, akit szeretünk, s tudni, hogy az a kín, melyet ma is alig bírtunk elviselni, holnap is visszatér, holnapután is, azután is..." De mi van akkor, ha nem akarom? Ha nem akarok holnap is így ébredni...hogy belehaltam...egy kicsit. Mert már másé az, amiről azt hittem, mindig az enyém lesz. Igen, biztos sokan érezték már ezt, és sokan túl is élték, talán nekem is sikerül."

"Ne fájjon nektek, hogy már nem vagyok,

Hiszen Napként az égen nektek ragyogok!

Ha szép idő van s kék az ég,

Jusson eszetekbe sok szép emlék.

Ha rám gondoltok soha ne sírjatok-

Inkább a szép dolgokon kacagjatok!

Ha telihold van, az értetek ragyog

S azt jelenti, hogy boldog vagyok.

Ha hullócsillag száll az éjféli égen,

Akkor mondjatok egy imát értem!

Én is imát mondok majd értetek,

Hogy boldog lehessen szívetek.

Ha rám gondoltok soha ne sírjatok,

Hiszen szívetekben jó helyen vagyok...."

"Ha szeretsz valakit, tiszta szívből, akkor sohasem felejted el. Nem számít mi történt, mennyi idő telt el, szeretni fogod. Úgy érzed túlléptél, hogy többé már nincs rá szükséged, a szívedben mégis úgy őrzöd az emlékét, mint életed tavasza. S egyszer, ha szembejön veled,... rád mosolyog, s életedről kérdez, csak annyit tudnál felelni: hiányos... Mert este, mikor lefekszel, párnádra hajtod fejed, elindul a kisfilm, peregnek az emlékek és a könnycseppek. Mindig is szeretni fogod, történjen bármi..."

"Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán... nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel."

Aki meg akar tenni valamit, talál rá módot, aki nem, az talál kifogást. (Stephen Dolly)

"Néha úgy érzi az ember, hogy túl gyorsan peregnek a dolgok körülötte. Annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy előre tekintsünk, hogy meg sem állunk élvezni a pillanatot. Egyik nap suhan el a másik után. Az egész élet egy masszává mosódik össze. És gyakran valami nagy sorscsapás kell ahhoz, hogy a jelenre figyeljünk. Akkor aztán fölébredünk, és rájövünk, milyen marhaságokat csináltunk. De már késő, a kocka el van vetve..."

“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat.  De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.
Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.” 

"Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen. Egyedül ő az, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne." - Mark Twain

,Ne akarj olyasmit megfejteni, amit nem lehet."