anya azt mondta nem vagyok hozzád elég érett...hogy korábban megbántottalak. hogy te szerettél és én ezt nem értékeltem és játszottam veled. hogy te még a csillagokat is lehoztad volna nekem de nekem ez sem volt elég. majd egy nap...pofára estem.elszakadtál tőlem. többet nem kellettem neked.majd egy idő után..megtört a jég. találkoztunk és én belédszerettem. a mosolyodba. a gyönyörű szemeidbe. elvarázsoltál. nem értem ez miért nem ment elsőre..most..ülök a szobámban és nézem ahogy esik a hó. látom a csillagokat az egén. látom ahogy a gyergyák égnek a szobámban. látom az öcsémet aki boldogan játszik a hóban. és látom magamat...egyedül vagyok. valami vagy inkább valaki hiányzik a képből. és ez nem más mint te. a kép akkor teljes ha te is ittvagy velem. átölelsz ha fázom. vígasztalsz ha sírok. és velem nevetsz ha boldog vagyok. igen. te vagy a mindenem. kár hogy erre csak most jöttem rá...ha előbb felfogom mit veszítek el talán ma nem hiányozna egy darab a képből...

"Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled leszek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon... mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az én leheletem lesz az, s ha hûs szellő legyezi lüktető halántékod, az én lelkem lesz az."
Sullivan Ballou

"Egyik helyen nyílnak a virágok, másik helyen havas a táj. Egyik ember örül az életének, a másiknak fáj. Úgy élj, mintha mindig tartana az élet, mindig legyen álmod és reményed."

"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani."

Volt egyszer egy herceg és egy hercegnő. A hercegnő elveszítette a hercegét,mielőtt elmondhatta volna, hogy milyen fontos neki és hogy ő jelenti neki a világot. Ha szerelmes vagy, mondd ki, ne titkold, ne szégyelld,mert lehet, hogy mire összeszednéd a bátorságod,addigra akinek mondanád, nem hallja már.♥

"Gondolom sokunknak ismerős az érzés, amikor fáj belül... valahol a mellkasnál... Talán ez lenne a lélek, vagy valami ilyesmi. Vagy erre mondják azt, mintha megszakadna a szívem. Amikor rájössz, hogy az örökre nem is olyan hosszú idő, amikor fel kell fognod, hogy egyszerűen túlléptek rajtad, és már nem is tudsz sírni, csak nézel ki a fejedből. Mit lehet ilyenkor tenni? Egy idézet jut erről eszembe: "Nincs rettenetesebb érzés, mint elválni, örökre elszakadni attól, akit szeretünk, s tudni, hogy az a kín, melyet ma is alig bírtunk elviselni, holnap is visszatér, holnapután is, azután is..." De mi van akkor, ha nem akarom? Ha nem akarok holnap is így ébredni...hogy belehaltam...egy kicsit. Mert már másé az, amiről azt hittem, mindig az enyém lesz. Igen, biztos sokan érezték már ezt, és sokan túl is élték, talán nekem is sikerül."

"Ne fájjon nektek, hogy már nem vagyok,

Hiszen Napként az égen nektek ragyogok!

Ha szép idő van s kék az ég,

Jusson eszetekbe sok szép emlék.

Ha rám gondoltok soha ne sírjatok-

Inkább a szép dolgokon kacagjatok!

Ha telihold van, az értetek ragyog

S azt jelenti, hogy boldog vagyok.

Ha hullócsillag száll az éjféli égen,

Akkor mondjatok egy imát értem!

Én is imát mondok majd értetek,

Hogy boldog lehessen szívetek.

Ha rám gondoltok soha ne sírjatok,

Hiszen szívetekben jó helyen vagyok...."

"Ha szeretsz valakit, tiszta szívből, akkor sohasem felejted el. Nem számít mi történt, mennyi idő telt el, szeretni fogod. Úgy érzed túlléptél, hogy többé már nincs rá szükséged, a szívedben mégis úgy őrzöd az emlékét, mint életed tavasza. S egyszer, ha szembejön veled,... rád mosolyog, s életedről kérdez, csak annyit tudnál felelni: hiányos... Mert este, mikor lefekszel, párnádra hajtod fejed, elindul a kisfilm, peregnek az emlékek és a könnycseppek. Mindig is szeretni fogod, történjen bármi..."

"Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán... nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel."

Aki meg akar tenni valamit, talál rá módot, aki nem, az talál kifogást. (Stephen Dolly)

"Néha úgy érzi az ember, hogy túl gyorsan peregnek a dolgok körülötte. Annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy előre tekintsünk, hogy meg sem állunk élvezni a pillanatot. Egyik nap suhan el a másik után. Az egész élet egy masszává mosódik össze. És gyakran valami nagy sorscsapás kell ahhoz, hogy a jelenre figyeljünk. Akkor aztán fölébredünk, és rájövünk, milyen marhaságokat csináltunk. De már késő, a kocka el van vetve..."

“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat.  De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.
Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.” 

"Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen. Egyedül ő az, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne." - Mark Twain

,Ne akarj olyasmit megfejteni, amit nem lehet."

"Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyék észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmentél."

"Mindannyian a véletlen kezében vagyunk, és ő úgy bánik velünk, mint a sakkfigurákkal, ha akar, lelök a tábláról, ha akar, egymás mellé tol bennünket (...). A véletlen kormányoz mindent, a háborút is, a szerelmet is."

"-Látod ezt a cipőt?

Buckley bólintott.

-Szeretném, ha jól odafigyelnél arra, amit most mondok, jó?

-Susie-ról?-kérdezte kisöcsém,megérezve az összefüggést köztem és a cipőcske közt.

-Igen. Elmondom, hol van Susie.

Elsírtam magam a Mennyországban.Mi mást is tehettem volna idefenn?

-Ez a cipő volt Susie bábuja, amikor játszott-mondta apa.-Én az autóval vagyok, vagy néha a talicskával.Lindseyé a vasaló, és amikor anya is beszáll,akkor övé az esernyő.

-Az ott egy kutya?

-Igen, az egy skót juhász.

-Azt akarom!

-Rendben van.-Apa türelmes volt.Most már tudta,hogyan magyarázza el.Ölében tartotta a kisfiát, és miközben beszélt,érezte Buckley aprócska testét a térdén, a kis emberét, akinek súlya volt,élt,áradt belőle a meleg.Ez nyugalommal töltötte el.- A skót juhász mostantól fogva a te bábud.

Szóval melyik bábu Susie-é?

-A cipő-felelte Buckley.

-Úgy van. Tehát enyém az autó,nővéredé a vasaló,és édesanyádé az esernyő.

Buckley minden idegszálával figyelt.

-Most tegyük az összes bábut a táblára, jó?-mondta apa.-Rajta, állítsd fel őket!

Buckley a bábukba markolt,aztán újra, amíg az összes ott nem állt a két pakli szerencsekártya között.

-Mondjuk azt,hogy a többi bábu pedig a barátainké.

-Például Nate-é?

-Jólvan, legyen Nate barátodé a kalap.A tábla pedig a világ.Na most ha azt mondanám,hogy amikor dobok a kockával, az egyik bábut el kell venni, az mit jelentene?

-Hogy nem játszhat tovább?

-Úgy van.

-Miért?

Buckley apára meredt;apa arca megvonaglott.

-Miért?-kérdezte öcsém megint.

Apa nem akarta azt mondani, hogy "mert nincs igazság a földön" vagy "mert ez az élet rendje".Valami találót akart,amivel megmagyarázhatná egy négyéves gyereknek a halált.

Átkarolta Buckley derekát.

-Susie meghalt-mondta végül,mert nem volt olyan játékszabály,amit indokul felhozhatott volna.-Tudod,mit jelent ez?

Buckley kinyúlt, és kezével eltakarta a cipőt.Aztán fölnézett apára,jól válaszolt-e.

Apa bólintott.

-Többé nem fogod látni Susie-t,kicsim.Egyikünk se.-Elsírta magát.Buckley belebámult apánk szemébe , és nem értette igazán."

Gyűlölöm a szavaidat, a hajadat, s amit érzel,
Gyűlölöm ahogy vezetsz, azt is ahogy nézel,
Gyűlölöm cipőd, s ha átjár tekinteted tőre,
Gyűlöletem oly heves, hogy rímet hányok tőle,
Gyűlölöm, gyűlölöm, ha hazudsz, és azt is
Gyűlölöm, ha nem Ha miattad nevetek,
vagy ha könnyes lesz a szemem,
Gyűlölöm, ha nem hívsz fel, ha nem nézel felém,
S gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek , Cseppet sem, szemernyit sem,
NEM GYŰLÖLLEK ÉN!

Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom.